NOVEMBERI FAGY
A kis utcákban a házfalakhoz tapadva haladtunk előre. A szomszédos körúton a Joszif Sztálinok lánctalpainak csikorgását szapora ágyúdörej kísérte. Orrfacsaró füst borította el a kereszteződéseknél kis csoportunkat. Arra gondoltam, hogy ha Nagy Imre parancsot adott volna, hogy válaszoljunk a tűzre, a honvédséggel együtt egy-két napig feltarthattuk volna a szovjeteket és talán a nemzetközi közvéleménynek ideje maradt volna egy erőteljesebb reagálásra.
(Vajon nem ugyanaz a hiba ismétlődött-e meg, amelyet Horthy követett el 12 évvel előbb, amikor kihirdette a fegyverszünetet, katonai záradék nélkül? Az analógia persze lehet hibás.)
Nagy Imre csaknem negyven évig kommunista vezető volt. Bárkinél jobban ismerte a helyzetet. Talán volt valami remény a kompromisszumra?
A öreg kezéhez egyetlen csepp vér sem tapadt. Temperamentuma és a szerencsés véletlen mindig távoltartotta a Rákosi-féle belső körtől, amely ártatlan embereket küldött a halálba.
A nemzetközi helyzet tekintetében mindnyájunknál tájékozottabb volt. Tudnia kellett valamit, amit mi abban az időben nem tudtunk. A nemzetközi közvélemény talán mégsem volt annyira felajzva, hogy értünk cselekvően kiálljon, mint ahogy ezt mi hittük.
Ibolyát útközben teljesen lefoglalta az a talány, hogy a lányunk a Parlamentben van. Soha senkivel nem állapodtunk meg abban, hogy a gyereket bárki, bármilyen okból elviheti otthonról. Magam is nagyon tanácstalan voltam ; a gondolat, hogy Juditot az elkövetkező percekben viszontláthatom, türelmetlenné és egyben boldoggá tett.
A Parlament előtti téren kecskeméti páncélos erőket találtuk, akik T-34-es páncélosok gyűrűjével vették körül az épületet. A tornyok lezárva, harci alakzatban, a Kossuth térre torkolló utcákra szegezett ágyúkkal várták az ellenséget.
Szóval, mégiscsak háborúzunk. Ellenállunk gondoltam. A tehetetlenség érzése rögtön feloldódott bennem a harcrakész páncélosok látványától.
Rendőreim élén beléptem a Parlamentbe. F. alezredes, a páncélosok parancsnoka közölte velem a hírt : „Kádár, Münnich-hel együtt, ellenkormányt alakított és a szovjet csapatok fedezete alatt érkeznek az országba.”
Tovább nem vártam. A miniszterelnök irodájához rohantam. Az ajtó tárva-nyitva volt, mint mindig. Már hallottam az öreg megfontolt hangját. Beléptem az irodába, de nem a valóságos Nagy Imrével találtam szembe magam, csak egy magnetofonnal, amely tragikus hangon ismételte a kormányfő utolsó proklamációját :
Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke! Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.”
Ibolya mögöttem állt az ajtóban, halottsápadt arccal.
Az öreg, Jóska és több vezető elment, de ezt akkor még nem tudtam. Tovább kerestem őket és a lányunkat.
A budapesti Parlament alig kisebb, mint a londoni. Az ország sorsáért aggódtunk és ezt csak növelte lányunk holléte miatti aggodalmunk. Lázas sietséggel rohantunk végig a Parlament labirintusain. Az irodáktól az alagsori óvóhelyekig.
Ismét beléptünk a rádió-leadó helyiségbe, ahol egy másik magnótekercs katonás hangú felhívást sugárzott :
„Figyelem! Figyelem! Nagy Imre, a nemzeti kormány miniszterelnöke felhívja Maléter Pál honvédelmi minisztert, Kovács István vezérkari főnököt, továbbá a katonai küldöttség többi tárgyalásra indult tagját, akik tegnap este tíz órára mentek ki a szovjet hadseregparancsokságra és eddig még nem tértek vissza, hogy haladéktalanul jöjjenek és vegyék át hivatalaik vezetését.”
Szegény Maléter, szegény vezérkar! Kevés esélyük volt, hogy visszatérjenek posztjaikra. Ez a történet megismétlése volt a török uralom idejéből jól ismert túszszedésnek. Velük épp úgy bántak el, mint Török Bálinttal tették az ottomán birodalom idején. E pillanatban tehát Király Béla, parancsnokom és barátom volt az egyetlen szabadlábon lévő katonai vezető, aki kis egysége élén áttekinthette az ostromlott főváros helyzetét.
A stúdióhelyiségben a híres írót, Háy Gyulát találtam felesége társaságában. Háy Bertold Brechtnek volt a barátja, hosszú ideje tagja a bolsevik pártnak. Egy magnókészüléknél állt, amely újra és újra ismételte drámai felhívását, amit pár perccel előbb vettek fel :
«... A világ minden írójához, tudósához, minden írószövetségéhez... a szellemi élet vezetőihez fordulunk segítségért... A tényeket ismeritek... Segítsetek Magyarországon! Segítsetek a magyar népen! Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!” (A felhívást megismétlik angolul, németül és oroszul.)
Néztük ezt a feldúlt embert és feleségét, amint sápadtan és reménytelenül álltak a készülék előtt. Szótlanul kezet fogtunk velük, arcukon a halálba indulók kifejezését láttuk.
A parlamenti őrség egyik tisztje lépett hozzám :
- Tildy Zoltán államminiszter kéreti önt!
Tildy nevét és arcát jól ismerte az egész ország. Református lelkész, a német megszállás idején a Kisgazdapárt vezetője, majd később az ország első köztársasági elnöke volt. Rákosi teljhatalma idején letartóztatták és hosszú évekig házi őrizetben tartották. A forradalmi Nagy Imre-kormányban államminiszterként képviselte pártját. Amint beléptem szobájába, éppen a parlamenti őrség parancsnokával beszélt.
- Nem tudom, tudják-e, hogy a szovjet hadsereg a Parlamenthez közeledik mondottam. Idejövet találkoztunk velük.
Az ablakon kinézve láttuk, hogy a szovjet páncélosok már a Margit-hídon haladtak a pesti oldal felé. Más egységek az Alkotmány utcán és a vele párhuzamos utcákon közeledtek. A Dunára néző ablakokból láttuk, amint a budai oldalon ágyúkat helyeztek el az épületre irányuló csövekkel.
- Katona bajtársaim! Határoznunk kell! mondta az államminiszter.
Megkérdeztem Tildyt, hogy pillanatnyilag hol tartózkodik a kormányfő. Rádióbeszéde után úgy éreztem, hogy neki kellene döntenie ebben a helyzetben. Tildy azt válaszolta, hogy a Parlamentben tartózkodó kabinet-tagok döntése szerint Nagy Imre néhány hívével ismeretlen helyre távozott, hogy a szovjet fogság veszélyét elkerülje. Ez lehet az egyetlen esély arra, hogy a törvényes kormány szóhoz jusson a tárgyalásokon.
Átmentem Rónai Sándor irodájába, ott találtam Dobi Istvánt is. Rónai Rákosi idején volt az Elnöki Tanács elnöke, Dobi volt az utóda. Ő napjai nagy részét alkoholmámorban töltötte, észrevehetően most sem volt teljesen józan.
Bibó István egy másik szobában éppen híres memorandumát gépelte. Az óramutatóval versenyezve írta a történelmet.
- Önök azt csinálnak, amit akarnak mondta. Én azt szeretném, ha a világ értesülne arról, mi történt hazánkban az Úr 1956. évében. Ez az én feladatom. Ha késleltetni tudják a szovjet megszállást, annál jobb. Ha nem, az ő jelenlétükben is folytatom a munkámat.
Visszatértünk Tildy irodájába. Meghallgatva a katonai parancsnok jelentését, úgy döntöttek, hogy az ellenállás értelmetlen és csak néhány órával késleltetné az épület bevételét, s talán a Parlament teljes lerombolásával járna.
A védelem katonai parancsnokát, L. alezredest és engem bíztak meg a parlamenteri feladat ellátásával. Közben a szovjet páncélosok lassan, meg-megállva közeledtek az épület felé. Fehér zászlóval a kézben léptünk ki az utcára, hogy a megbízás szerint kapcsolatot teremtsünk a szovjet páncélosok parancsnokával.
Amint a honvédek megláttak bennünket a fehér zászlóval, fantasztikus dolog történt. A tankok tornya kinyílt és a kiugráló katonák szörnyen ordítoztak:
- Szó sem lehet megadásról! Meg vagytok őrülve! Elpusztítjuk az oroszokat!
Néhány tank felénk fordította az ágyúcsövét. A helyzet kritikussá vált. Visszarohantunk a Parlamentbe.
Tildynek könnyes volt a szeme. Jól látta a jelenetet. Halottsápadtan ingatta a fejét és ismételgette :
- Nincs más megoldás, fiúk! Beszélni kell ismét a katonákkal! Meg kell hogy értsék a helyzetet.
Újra lementünk a páncélosok közé, levettük sapkánkat. A parancsnok néhány szót mondott. Ez volt a legrövidebb és legszomorúbb beszéd, amelyet életemben hallottam. A honvédek közül sokan tankjukra borulva zokogtak. Engem is a sírás fojtogatott.
Fehér zászlót lengetve vártuk be a közeledő szovjet tankokat. A vezértank a főbejárat előtt állt meg, s egy katona, majd egy szovjet ezredes ugrott ki belőle. A többi tank ami biztos, az biztos ágyúcsöveit ránk irányította.
Három vagy négy tiszt követte az ezredest és elindultak a rádiós-szoba felé.
- Kinyitni! kiáltotta az ezredes.
Felesleges volt a parancsszó, épp úgy, mint a zárra szegezett géppisztoly is. Az ajtó nyitva volt. De azért az oroszok csizmával rúgták be, mint az elcsépelt háborús filmekben szokás.
Az ezredes arcára kiült a csalódás, amikor meglátta, hogy csak egy magnóval áll szemben ; a személyes találkozásról lekéstek. A bilincselés és elhurcolás pillanatnyilag elmaradt. Nem úgy, mint 1968-ban, Prágában, Dubcek és társai esetében.
Leállította a magnót. A fegyvereket felénk fordították.
- Hol van Nagy Imre? - Nem tudtuk.
Az ezredes Dobi Istvánt, az Elnöki Tanács elnökét hívatta. Dobi vörös arccal, tántorogva közeledett. Az ezredes ráparancsolt, hogy írja alá a magyar honvédség kapitulációs nyilatkozatát. Dobiban azonban felcsillant méltóságának utolsó szikrája és valami olyasmit mondott :
- Ha a Szovjetunió képviselője beszélni akar velem, az irodámban rendelkezésére állok. Aztán megfordult és bizonytalan léptekkel hivatali szobájába indult.
A szovjet ezredes a tolmácsa útján a következő parancsot adta nekünk :
- Menjenek le a térre és adjanak utasítást a páncélos alakulataiknak, hogy emeljék az ágyúk csövét az ég felé. Azután az emberek szálljanak ki és rakják halomba a fegyvereiket. Fegyvert csak a tisztek tarthatnak meg, töltény tár nélkül. Mondják meg azt is : ha a megadás zökkenőmentesen zajlik le, mindenki büntetlenül eltávozhat.
Engedelmeskedtünk. Hirtelen szembetaláltam magam országunk tragikus történelmével és megértettem az 1849-es világosi fegyverletétel honvédéinek szörnyű érzését, amint kapituláltak a cári hadsereg előtt. Hogy milyen érzés megválni a biztonságot nyújtó, hideg tapintású fegyvertől, az egyszerűen elmondhatatlan. A honvédek dühtől könnyező szemekkel dobálták a földre géppisztolyaikat. Mélységes csend borult a Parlament előtti térre ezen a reggelen. A földre hulló fegyverek hátborzongató zörejét lehetett csak hallani. A halom egyre növekedett.
Én is elszántan magam. Egy lépést tettem a fegyvertemető felé. Kivettem pisztolyomból a tárat és a fegyver halomra hajítottam. Az üres pisztolyt visszatettem tokjába.
A légkör hirtelen megváltozott.
Az egyik orosz tiszt sorakoztatta a már fegyvertelen katonákat. Külön a honvédeket és külön a tiszteket.
A katonák kiabálni kezdtek :
- Tudtuk, hogy ez lesz a vége. Az oroszok rászednek bennünket!
A tolmács útján udvariasan tiltakoztam az orosz tisztnél, arra hivatkozva, hogy az ezredes, akitől a parancsot kaptuk, egy szóval sem említette a tisztek és katonák szétválasztását. A tiszt alig leplezett megvetéssel nézett rám. Néhány szót vakkantott a tolmácsnak.
- Az őrnagy elvtárs azt mondta, hogy a Szovjetunióban majd mindezt részletesen elmondhatja...
Tehát hadifogolynak tekintenek és deportálni akarnak bennünket. Az ezredes ígérete megtévesztés volt. Ekkor érkezett a térre Ibolya. Halkan a fülembe súgta :
- Sándor! Nem maradhatunk itt...
Mellettem állt a honvédség egyik összekötő tisztje, egy fiatal alhadnagy. Ibolya a legnagyobb lelki nyugalommal és természetességgel belénk karolt, mintha vasárnapi sétára indultunk volna. Különben tényleg vasárnap volt. A tér széle felé húzott bennünket. Elértünk a Kossuth szoborhoz.
- Sztoj! - kiáltotta egy kis orosz altiszt, ránkszegezett géppisztollyal.
A Parlamenttel szemben felsorakozott egyik páncéltörő ütegnek lehetett a parancsnoka.
Ibolya nyugodt mozdulattal kigombolta köpenyét és a partizánjelvényére mutatott. Mi is ezt tettük. Zubbonyomon több kitüntetés volt, többségükön ott díszelgett az ötágú vörös csillag. Alhadnagy barátunk néhány szót mondott oroszul :
- A posztjainkra igyekszünk vissza.
A kis orosz tiszthelyettes habozni látszott, majd vállat vont.
- Haraso! Haraso!
Barátságosan hátba veregetett bennünket és előrelökött. így tessékelt át a demarkációs vonalon.
Az első utcán balra indultunk. Szinte minden irányból fegyverropogás hallatszott. A háború folytatódott.
- Irány a Szabadság tér! mondottam.
Arra gondoltam, hogy felelőtlen dolog fegyvertelenül járni az utcán. A legközelebbi rendőrőrszemet jól emlékeztem rá az amerikai nagykövetség épülete előtt találjuk meg.
A téren már feltűnt az őrbódé és az őrszem alakja. Valaki megszólított.
- Fiam, nem tudja, hol van az amerikai nagykövetség? A mellékutcából kilépő magas ember sötétszínű köpenyt viselt, alatta bíborszínű papi ruha volt.
Ekkor ismertem fel Mindszenthy bíborost, a hercegprímást. Néhány napja szabadították ki hétéves fogságából. Egy civil ruhás férfi kísérte, nyilván a titkára lehetett. A menekülés útját kereste és látván a rendőr- és honvédtiszti egyenruhánkat, félelem nélkül fordult hozzánk útbaigazításért.
Már nem emlékszem pontosan, hogyan szólítottam meg, atyámnak, uramnak, vagy eminenciás uramnak neveztem-e. Mindenesetre azt válaszoltam, hogy nyugodtan követhet bennünket, mi is arra igyekszünk.
Útközben megkérdeztem, honnan jön. Azt válaszolta, hogy a szovjet támadás után a Parlamentbe menekült és egy mellékajtón keresztül sikerült elhagynia az épületet.
- Hogyan jött keresztül a szovjet vonalakon?
- A világ legegyszerűbb módján. Az oroszok, amint meglátták papi ruhámat, egyetlen szó magyarázat nélkül utamra engedtek.
Elérkeztünk az amerikai követség elé. Az ajtó nyitva volt.
Mindszenthy és személyi titkára belépett az épületbe, amelyet csak tizenöt évvel később hagyhattak el.
Odaléptem a szolgálatos rendőrhöz. (A követségek előtt posztoló rendőrök végig szolgálati helyükön maradtak a forradalom alatt és a szovjet intervenció után is.)
- Bajtárs! Ha van tartalék tárad, úgy adj át egyet nekem! Töltény nélkül vagyok.
A szolgálatos rendőr habozás nélkül válaszolt :
- Parancsára, ezredes bajtárs!
Pisztolytáskájából előhúzta a tartalék tárat és átnyújtotta. Becsúsztattam a pisztolyomba és csőre töltöttem. Elindultunk kis utcákon a főkapitányság felé.
*
Úgy kilenc óra körül érkeztünk a főkapitányságra, amelyet a teljes felfordulás állapotában találtunk. A Parlamentbe vitt ötven rendőr is elmenekült a Duna-partra nyíló egyik kis ajtón keresztül. Ez egy kicsit megnyugtatott. A rendőrök és a tisztek nagy többsége elhagyta a főkapitányságot. A helyetteseim egyik telefontól a másikig szaladgáltak, nem tudva, hogy mit csináljanak.
Egymást érték a telefonhívások, a harcokról, kétségbeesett védekezésről szóló jelentések. A Kilián laktanya jelentkezett, ott volt a leghevesebb az ágyúdörej. A bejárati lépcső, ahol néhány nappal előbb azok a harcosok jártak, akik az ország történetében első ízben választották a parancsnokokat, most fiatal katonák holttestével volt tele.
- Kopácsi! Mondd meg, mit tegyünk?
Vajon mit tettem volna, ha ott vagyok az épületben? Mit tehetnék, ha órákon, vagy percekén belül a Joszif Sztálinok körülvennék a főkapitányságot és ágyúval rombolnák?
- Fiúk! Nincs működőképes kormányunk. Mindenkinek egyénileg kell eldönteni, hogyan harcolunk a tisztességért, becsületért és az életünkért. Ha ez túlságosan nehéz, fel kell adni.
De ők nem adták fel. Maléter volt főhadiszállását csak súlyos harcok után tudták az oroszok elfoglalni.
A híres Kőbányai Sörgyár is egyik ellenállási központja lett a nemzetőrségnek. A kőbányai és csepeli munkások nagy veszteséget okoztak a támadó szovjet tankoknak.
Az egyik katonai laktanyából kaptam a legtragikusabb hívást :
- Ezredes bajtárs! Csak egy percem van a beszédre. Az oroszok hajnalban behatoltak a laktanyába. Az álmosan tántorgó katonákat sorakoztatták. A tiltakozókat agyonlőtték és most indítják a felsorakoztatott maradékot a hadifogolytábor, valószínűleg Szibéria felé. Ezután azoknak a katonáknak a névsora következett, akiknek a szüleit nekünk kellett értesíteni fiuk haláláról.
A Marx térről, a Kálvin térről, a Corvin közből, Csepelről, Óbudáról, a Vérmezőről jöttek a jelentések és a sürgető segélykérések :
- Küldjön gyorsan felmentést, az oroszok ágyúkkal lemészárolnak mindenkit, a gyerekeket is. Az Isten szerelméért, gyorsan!
Az orosz páncélos egységek válasza a Molotov-koktélokra az volt, hogy módszeresen szétrombolták az épületet, ahonnan csak egy lövést is leadtak rájuk. Egész házsorokat pusztítottak el abban a hitben, hogy felkelő csoportok húzódnak meg a falak mögött. Százakra rúgott az áldozatok száma, akiket megöltek, vagy akiket a leomló házak temettek maguk alá. Különösen sok volt az áldozat a munkáskerületekben, mert azok az ellenállás főfészkei voltak. A sebesültek közül is sokan meghaltak, mivel az orosz tankok megakadályoztak minden közlekedést az utcán.
Csak azon csodálkoztam, hogy a főkapitányságot még nem támadták meg. Valószínűleg azért nem, mert az oroszok lelkes magyar informátorai Piros és néhány ÁVH-s főtiszt úgy tájékoztatták az orosz vezérkart, hogy az épületet és környékét Király Béla hatalmas erőddé építette ki, nehézfegyverekkel és utcai harcokra külön kiképzett alakulatokkal. Ez persze mesébe illő túlzás volt.
Először megkísérelték a békés megegyezést. A déli óráktól a belügyminisztériumból egymásután több magasrangú ÁVH-s tiszt hívott és a csábítás-fenyegetés széles skálájával próbáltak a szovjet oldalra átállítani.
Feladatomnak tekintettem, hogy lehetőségeim keretei között védjem a főváros lakosainak életét. A nemzetőrök segítettek a sebesültek elszállításában. Szüleiket kétségbeesetten kereső gyerekeket kísértek az óvóhelyekre. Kenyérért sorban állókat figyelmeztettek a szovjet tankok közeledtére, mert az oroszok nem egy esetben belelőttek a békés sorban állókba.
A szovjet csapatokkal érkező ÁVH-sok kiválóan segítették a mészárlásban mestereiket. Szalma ÁVH-s ezredes fenyegető reggeli telefonja után Kucsera ezredes hívott szinte ötpercenként. Ő is hírhed vezéralakja volt az ÁVH-s felső vezetésnek.
- Kopácsi! Tisztában vagyunk a hőstetteivel. Azzal is, hogy az ÁVH tagjait meztelenül tartja a cellákban.
Majdnem hanyatt vágódtam a meglepetéstől. „Meztelenül a celláinkban?” Nem értettem semmit ebből a különös beszédből. Később Szolzsenyicint olvasva megértettem : a szovjet Gulág őrei tartották meztelenül a halálraítélt és kivégzésre váró foglyaikat. Kucsera szépen megette a KGB agymosását és amúgy nyers állapotban tálalta nekem, hogy megfélemlítsen.
- Kopácsi! Adunk magának egy utolsó lehetőséget arra, hogy kihúzza magát a csávából. Adjon parancsot az ellenforradalmároknak, hogy tegyék le a fegyvert. Ezt mi felvesszük és közvetítjük a rádión.
Úgy látszik, nem használt Kucseráéknak a történelmi lecke. A Szovjetunióból és Csehszlovákiából visszatérve az ÁVH vezetői ugyanolyan tudatlanok és brutálisak voltak, mint a felkelés előtt.
- Tisztában van azzal, hogy milyen ajánlattal áll elő? Azt akarja, hogy ellenforradalmárnak bélyegezzük azokat az embereket, akiket Kádár még tegnapelőtt forradalmárnak és hazafiaknak nevezett? Idióta ötlet ez! Taktikailag, politikailag rossz és ráadásul hatástalan.
- Készen áll arra, hogy magnóra mondja a felhívást, vagy sem?
- Felháborodással utasítom vissza az önök ajánlatát. Ami pedig a meztelen foglyokat illeti, jó egészségnek örvendenek, egyesek közülük szabadon járnak-kelnek az irodákban és készek arra, hogy csatlakozzanak önökhöz... Ha egyáltalán van merszük ahhoz, hogy kimenjenek az utcára, amelyet szovjet elvtársaik tűz alatt tartanak.
- Vigyázzon Kopácsi! Kádár elvtárs tudomására hozzuk a visszautasító válaszát és ő ezt megfelelőképpen fogja értékelni.
*
Kádár elvtárs!?
Az ő viselkedése számomra a nagy talányt jelentette. A hajnali rádiófelhívását nem hallottam. A főkapitányságra visszatérve helyetteseim számoltak be Kádár és Münnich akciójáról. A proklamáció szerint, amelyet egy ismeretlen adó sugárzott feltehetően a szovjet hadsereg egyik rádióadója lehetett, Kádár bejelentette egy ellenkormány megalakulását. Megvádolta a felfegyverzett népet, „terroristáknak” és „ellenforradalmi banditáknak” nevezve őket, akik „munkás és paraszt testvéreiket gyilkolják”. Hozzátette, hogy „kormánya” kéréssel fordult a szovjet kormányhoz, hogy „nyújtsanak segítséget nemzetünknek a reakció sötét erőinek felszámolásában, az ország nyugalmának és rendjének helyreállításában” .
Tisztjeim szó szerint feljegyezték a proklamáció szövegét. Újra és újra hitetlenkedve olvastam. Nehéz volt elhinni, hogy ezt Kádár fogalmazta volna. Az volt a meggyőződésem, hogy egy ilyen proklamációt csak a szovjet titkosrendőrség fogalmazhatott, a korszak legkorlátoltabb politikai zsargonjában. Három nappal korábban Kádár kijelentette Andropovnak : „Ha tankjaik visszajönnek, személyesen megyek le az utcára és ha kell, puszta kézzel szállók szembe velük.”
Kádár valószínűleg az oroszok foglya, gondoltam, és ki is mondtam. De hogy lehet megmagyarázni Münnich egyidejű eltűnését és sok más sztálinistáét, akik szintén aláírták a proklamációt, mint Apró Antal és Kossa István? Nem, mondotta egyik tisztem, úgy vélem, Kádár már hosszú ideje készült erre a lépésre.
Ez igencsak hasonlított a szovjet módszerre, amely később Csehszlovákiában is gyümölcsöző volt. Folytatni a tárgyalásokat az ország törvényes kormányával és közben suba alatt előkészíteni a katonai beavatkozást.
A füstfelhőket néztem a város fölött. Úgy éreztem, a köd és füst helyzetünk reménytelenségét és kilátástalanságát jelképezi. Miért vagyok még a posztomon? Az, hogy az „őrszem a posztján áll” , nem egyéb, mint önámítás. Mint a híres pompeji strázsa, aki a helyén maradt, amikor a forró hamu elborította a várost. A katasztrófát nem befolyásolta, mint ahogy mi is tehetetlenek vagyunk e szörnyű erővel szemben.
Mire várok? Ifjúkorom minden álma, reménységem egy emberibb szocializmus megteremtésére, összeomlott a szovjet tankok ágyútüzében.
Ugyanazt a szovjet hadsereget látom-e, amelyet 1944-ben felszabadítóként vártunk?
A forradalomban alakult új pártvezetés elindult a függetlenség és az emberibb szocialista modell útján. Milyen igazság az, ahol Kádár egymagában is erősebb, mint a pártvezetés másik hat tagja! Azért, mert mögötte áll a sokmilliós szovjet haderő? Érdemes-e ennyi csalódás után még élni? Hiszen ezen a reggelen, katonaként már egyszer meghaltam a Parlament előtti téren, fehér zászlóval a kezemben.
*
Telefoncsengés szakította félbe gondolataimat.
- Sándor! Örülök, hogy jó egészségben vagy. Azonnal felismertem a hangját és idegen kiejtését. Vukmirovics a jugoszláv nagykövetség katonai attaséjának volt a helyettese, egykori partizán, akivel alig néhány hónapja ismerkedtem meg partizánszövetségünk ünnepségén, Magyarország déli határán. Kitüntetéseket osztottunk a jugoszláv partizánharcokban résztvett bajtársainknak.
Vukmirovics jól beszélt magyarul.
- Sándor! Nem hívhattalak hamarabb. Most viszont sürgős lenne, hogy bejöjj a követségre.
- A követségre? Minek?
- Ugyanis... Ugyanis itt van a kislányod.
Nem firtattam tovább a dolgot. Azonnal megértettem, mi történt. A Parlamentből Nagy Imre és kormányának néhány tagja a jugoszláv nagykövetségre menekült.
Csak annyit kérdeztem : beszélhetnék-e a lányommal?
Az attasé azt felelte, hogy jobb, ha kizárólag a követség személyzete folytat telefonbeszélgetést a külvilággal. De hozzátette :
- Légy nyugodt, Jutka egészséges, egész nap játszik a többi gyerekkel. Jöjjetek azonnal, feleségestől, baráti vendégszeretettel várunk.
Azt válaszoltam, hogy pillanatnyilag nem hagyhatom el a főkapitányságot, sürgős feladatokat kell ellátnom. Megkértem, nyugtassa meg lányunkat, hogy jól vagyunk és mindent megteszünk, hogy minél hamarabb viszontlássuk.
Jutka lányom! Így tehát ott van Szilágyi Jóska és Nagy Imre társaságában!
Nyilván az történt, hogy kora reggel Szilágyi Ella bevitte a Parlamentbe, arra számítván, hogy ott találkozhat velem.
A jugoszláv diplomata igazat mondott: sürgős volt, hogy a gyerekkel találkozzunk. Csakhogy Ibolyával nem voltunk elszánva arra, hogy kövessük a kormány példáját és menedéket keressünk a főváros szívében épült követségen. Úgy éreztük, hogy nem vállalhatjuk önként, hogy zárt helyen legyünk, a külvilágtól elszigetelve. Csaknem fizikailag viszolyogtunk attól, hogy ha csata van, ne a Bükk mélyén legyünk, fegyveresen, mint ahogy azt ifjúkorunkban megszoktuk.
Elképzeléseink között szerepelt, hogy Király Bélához csatlakozunk. Nem tudtuk, hol van. Nem talált eddig módot a kapcsolat felvételére, de éreztük, hogy ő is várja jelentkezésünket, hogy találkozzunk vele olyan helyen, ahol a harcnak még értelme van.
Az világos volt, hogy a gyerek nélkül nem mozdulhatunk.
Vukmirovics ezután szinte óránként telefonált. Szavaiból bár ezt a telefonba kifejezetten nem mondta az a benyomásom támadt, hogy nem egyedül Judit várja a szüleit, hanem...
Rájöttünk, hogy a forradalomban újjáalakult magyar kommunista párt, az MSZMP ideiglenes vezetősége ott volt a nagykövetségen, Kádárt és engem kivéve. A többi öt : Nagy Imre, Donáth, Losonczy, Lukács György, Szántó Zoltán. A párt szervezeti szabályzata értelmében az én jelenlétemre is szükség volt. Megértettem, hogy az új kommunista párt intéző bizottsága a lehető legteljesebb akart lenni. Lehet, hogy a meghozandó határozatok befolyással lesznek az események alakulására? Az utolsó telefonhívásra tehát azt feleltem :
— A mai éjszakát kérem még. Ha reggelig semmi új nem történik, odamegyünk.
Jutka, drága kislányom! A holnapi viszontlátásra!
Az éjszaka csatazajban telt el. Az Üllői út lángokban állt, a Déli pályaudvar fölött füstfelhő ült, a szovjet tüzérség tüzet okádott a városra a budai hegyekből. Reggelre különféle hírek és álhírek ütötték fel a fejüket. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa elrendelte a fegyveres közbelépést! De a szuezi francia-angol hadművelet befagyasztotta a határozat végrehajtását. Bulganyin atombombával fenyegeti Párizst és Londont.
A vidéki kapitányságainkról sorra érkezett jelentések szerint a helyi honvédalakulatok győzelmes harcban állnak a szovjet csapatokkal, de a lakosság tömegesen pusztul a csatában. Más vidéki városokban az orosz parancsnokság fegyvernyugvásban egyezett meg a helyi hatóságokkal. A legtöbb helyen az „új kormány” távollétében (Kádár és garnitúrája jobbnak látta, ha egyelőre nem teszi lábát magyar területre) a forradalmi munkástanácsok vették kezükbe az ügyek intézését. A honvédség alakulatait is forradalmi bizottságok irányították. Kezdetét vette az egész országra kiterjedő általános sztrájk, mely csak akkor ér véget, amikor „az utolsó szovjet katona elhagyja a magyar területet” .
A szovjet erők még most sem támadták meg a főkapitányságot. Van még reményünk, hogy átéljük a válságot, és megmaradunk, mint önálló magyar karhatalmi központ?
*
Vukmirovics türelmetlen telefonhívásai azt mutatták, hogy a menedékjogot élvező magyar vezetőség vár engem.
Reggel 9 órakor elhatároztuk, hogy elindulunk. Október 23. óta most először vetettem le az egyenruhámat. Civilbe öltöztem.
Feleségemmel és Tádler Géza őrnaggyal aki kitűnően beszélt oroszul lementünk a bejárati ajtóhoz. A gépkocsivezetőm utánam szaladt.
- Itt felejtette a pisztolyát.
Úgy is volt. Hozzászoktam, hogy ott lóg a derékszíjamon, de most civilben voltam. Gyuri ellenőrizte a töltény tárat. Ezután valami olyant tett, ami más körülmények között eszébe sem jutott volna : megölelt.
- Szerencse fel, ezredes bajtárs!
Odahozta Ibolyának a nagykendőjét és a vállára terítette. November 5-ét írtunk. Az októberi szép napok véget értek: keményen fagyott azon a budapesti reggelen.
